Kriszta csak olvasgatja-olvasgatja tanulmányi kirándulásokról szóló beszámolókat, s néha nem is sejti, milyen gyöngyszemeket talál. Az alábbi dolgozatot a szerző - PANKOVICS ZOLTÁN, történészhallgató - engedélyével közöljük. Azoknak, akik még nem tudják, hogy sírva vigadunk, vagy esetleg nem ismerik a tavaly októberi Magyarország-Portugália meccs eredményét.
Őrség – Szombathely
2009. október 10-11.
Az egész fél ötkor kezdődött… hajnali fél ötkor. Október tizedikén, egy ködös szombat reggelen… mármint hajnalon. Tekintetbe véve, hogy az azt megelőző pénteken éjfélkor még filmet néztem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy nem sokat aludtam. A korai keléssel nem zavartam meg a szobatársaimat, pusztán önnön lelki világomat, de ez úgysem érdekel senkit. Pedig egy igen ígéretes hétvége várt volna rám, de a kötelesség elszólított. Említettem már, hogy hajnali fél öt volt?
Tanulmányi kiránduláson kellet részt vennem. Nem volt más választásom, mivel a diplomához legalább egyet teljesíteni kell, amit a következő félévben hirdetnek meg kurzusként. Mivel egyetemi tanulmányaim alatt eleddig nem vettem igénybe egyik tanulmányi kirándulás nyújtotta lehetőséget sem, és ez volt az utolsó előtti félévem, ez maradt az utolsó lehetőségem.
Úgy öt óra tájékában elindultam, és a Jakabhegyi kollégiumból lesétáltam az uránvárosi TESCO parkolójába, ahol a gyülekezőhelyet megjelölték, és ahonnan a busz is útnak indult. Keletről közelítettem, és hirtelen azt vettem észre, hogy északról egy csapat táskát cipelő egyetemista keresztezi az utamat. Vagy én kereszteztem az ő útjukat? Nézőpont kérdése. Közben nyugatról is feltűnt egy csoport, és a jelenet, ahogy három irányból mind egy pont felé tartottunk a pirkadat előtti ködös sötétségben, leginkább egy Stephen King regényre emlékeztetett.
A hallgatók 3-6 fős csapatokba csoportosultak, az szerint, hogy ismerték egymást. Én nem ismertem senkit, így elkülönültem mindenkitől, mint Sanjuro hallgatag, komor figurája Kurosawa filmjeiben. A jármű, ami ránk várt, egy átlagos távolsági busz volt, tűrhető állapotban, de semmi rendkívüli. A buszsofőr, egy középkora végén járó nő volt, és már ettől a puszta ténytől feltódultak bennem a sofőrnőkkel szembeni negatív előítéleteim. Ettől egy kicsit szégyelltem magam, de aztán megbékéltem, mivel a buszsofőr asszony az utazás ideje alatt ezeket mind messze felülmúlta… mármint alul. De erről majd annak idején…
A buszon leültem a kedvenc helyemre, a hátsó ajtó előtti székek közül az ablak mellettihez. De aztán feltűnt két lány, akik zavartan nézelődtek körbe, egymás melletti ülő-helyeket keresve. Ahogy néztem őket, azonnal tudtam, mit kell tennem: Udvariasan felállni, és átengedni nekik a helyem. Ennek megfelelően csendben meghúztam magam, azt remélve, hogy majd tovább mennek, de megszólítottak és megkértek. (...) Ekkor még mindig nem volt hat óra sem.
Az első megálló Szalafő volt, a hét dombra épült szeres település. Kinézetre nem túl látványos, de néprajzilag érdekes élmény. Ellentétben azzal, amit a szentgotthárdi templom – a második álmás – nyújtott. Szemet gyönyörködtetően látványos, de kultúrtörténetileg érdektelen. Rengeteg ilyet láttam már, és a többségük szebb is volt, érdekesebb is.
Az út eddigi részére már túl voltunk a buszsofőr asszonyság első, mindközül a legnagyobb és legemlékezetesebb – valamint kétség kívül az alaphangulatot leginkább meghatározó – tévelyedésén, nevezetesen a Vend vidékről Szlovéniába való áttévedésén. A második hibája következtében Körmenden kötöttünk ki, ami csak másnapra volt betervezve. A németújvári szerencsétlenkedésére inkább nem is fecsérelném a szót.
Annál inkább érdemes szólni Güssing váráról. Az Árpád kor elején épült, és az újkorig többször is átépítették, bővítették. A középkori várak mindig is vonzottak, így ebben a várban is örömmel barangoltam. Maga vár viszonylag jó állapotban volt – láttam már olyan várat is aminek a fele hiányzott. A várban bemutatott kiállítás is érdekes volt, még ha leginkább a fegyverek hoztak is lázba. A kiállított fegyverek a középkortól az újkorig képviseltették magukat. A többségüket túl nehéznek, vagy túl ormótlannak találtam magamhoz, de volt pár egykezes szablya és kard, amit akár én is képes lennék forgatni. Tanultam hagyományőrző kardforgatást, ezért így vagy úgy, de el tudnék vagdalkozni velük, ha jönne az ellen. Az már más kérdés, hogy bátorságom valószínűleg nem lenne hozzá, de az vesse rám az első követ… Szót kell még ejtenem a csodálatos kilátásról, ami a vár bástyájáról elénk tárult, az is egy kellemes élménynek bizonyult.
Magyarországra visszaérve Szombathely felé vettük az irányt – leszámítva az egyik körforgalmat, ahol egy teljes kört megtéve mindenfelé vettük az irányt, de akkor már fel se vettük a sofőrasszonyság produkcióját. A másnap reggelre tervezett TESCO-s bevásárlást beiktattuk, és az estére tervezett városnézést reggelre toltuk. Miután feltöltöttük készleteinket a szükséges élelemmel, és kevésbé szükséges, de általunk fontosabbnak tartott itallal, elfoglaltuk a szállásainkat. Aztán az est leszálltával – fakultatív városnézés címszó alatt – pár társammal felkerekedtünk, hogy a csepegő esőben megleljünk egy vendéglátó ipari egységet, ahol megfelelő hangulatban megtekinthetjük a Magyarország-Portugália futballmérkőzést. Fura mód nem találtunk megfelelő kocsmát, így sietve visszatértünk a szállásra, ahol – mint kiderült – a szobánktól pár lépésre található a közösségi terem, tv-vel. Éppen Simão első gólja után érkeztünk, így 1 – 0 állástól kezdtük el nézni mérkőzést. A meccsen sem a mi, sem az ellenfél csapat játéka nem nyűgözött le, így a második kapott gól után inkább lefeküdtünk. A sors fintora, de – mint másnap reggel kiderült – ugyan úgy, ahogy a TV bekapcsolása előtt nem sokkal Simão gólt rúgott nekünk, a TV kikapcsolása után is nem sokkal a hálónkba talált, így változtatva 3 – 0-ásra a vereségünk.
A vasárnap reggelre áttolt városnézés az eső miatt előbb késett egy órát, majd mikor végül mégiscsak sort kerítettünk rá, gyorsított tempóban teljesítettük. Aztán már indultunk is tovább aznapi első állomásunkra, Kőszegre, ahol a Jurisics Miklós várat tekintettük meg. Bár a vármúzeum némiképp szerényebbnek mutatkozott, mint a németújvári, de végül még így is élményekben gazdagnak bizonyult. Egy kis íjász kitérőt követően – ami meggyőzött, hogy ami nem megy és életveszélyes, azt ne erőltessük – megkongattam a kívánság harangot a vártoronyban, de nem azért, mert bármit is kívántam volna – én abban hiszek, hogy én irányítom a sorsomat – pusztán rosszaságból zajongtam egy kicsit. A várbéli program után szabad városnézés következett, fakultatív lehetőségként szerepelt a Hősök kapuja, az Öregtorony és a Postamúzeum megtekintése. Mindegyik mellett tucatszor elhaladtunk, de valahogy nem éreztünk elég erős belső késztetést ezek megtekintésére. Annál inkább fordítottuk figyelmünket a borászat felé, ahol rendkívül kedves és készséges kiszolgálás mellett életem legfinomabb forralt borát volt lehetőségem megkóstolni. Tényleg nagyon finom volt… Szóval sétálgattunk Kőszeg belvárosában, ahol utunk egy részében egy kutya szegődött kíséretünkbe. Majd eljött a pillanat, mikor is folytatnunk kellett az utunkat. Kőszegtől kezdve minden egyes megállónkkal közelebb kerültünk Pécshez. Még a sofőrnő sem tévesztett irányt, úgy tűnik, ő is mielőbb hazavágyott.
A jáki templomot már volt szerencsém látni általános iskolásként is, gimnazistaként is, és úgy tűnik, akképpen van rendjén, hogy egyetemistaként is megtekintsem. Sok újat nem tudott mutatni…
A tervezetthez képest közel két és fél óra késéssel érkeztünk meg Körmendre, ahol a Batthyány-kastély kertjében barangolhattunk. Lehet, hogy nem volt megfelelő az évszak, de én semmi olyasmit nem láttam, ami miatt megérte tanulmányi kirándulás célpontjává tenni. Amúgy meg már mindenki fél szívvel Pécsen érezte magát, és összességében a többségnek nagyon mehetnékje volt már.
Sötétedés után érkeztünk vissza Pécsre, és este egy gyors kipakolás után véget is ért a kirándulás, és jószerével a hétvége is. Összességében a kirándulás nem volt rossz, bár ha pár dolog kimaradt volna, akkor sem maradt volna hiányérzetem. De mégis nagyon élveztem az utazást. Az Arany János Tehetséggondozó Program tagjaként öt éven keresztül, havi rendszerességgel cipeltek engem és osztálytársaimat mindenféle tanulmányi utakra. Akkor ezek nagyon terhesnek tűntek, és utólag érzem csak át, mennyire szerencséseknek érezhetjük magunkat, amiért olyan sok helyet saját szemünkkel láthattunk itthon és külföldön egyaránt. És persze a buszozás közbeni beszélgetések, a múzeumokban való bohóckodás, a szabad program örömei, ezek mind hozzátartoznak egy osztálykiránduláshoz. Életem legboldogabb öt évében havonta részem volt ilyesmiben, de az azóta eltelt három évben nem. Most újra hasonlóan éreztem magamat, és nagyon jó érzés volt. Köszönöm srácok!
Pankovics Zoltán
